Szellemidéző, fantomsebész, aurahegesztő, angyalkommunikátor, misztikus és még sorolhatnám azokat a „foglalkozásokat”, amiket látok-hallok egyre több helyen. Alapjában véve egy dolgot ki kell emelnem ezeket hallva: igazán fantáziadúsan és sokszínűen tudják megfogalmazni a semmit.
Mindannyian amatőr tudósok vagyunk. Ez alatt azt értem, hogy a rendelkezésünkre álló információk alapján igyekszünk a minket körülvevő világot megmagyarázni. Ennek az az egyszerű evolúciós oka van, hogy ami ismert, az kevésbé veszélyes. Az egyetlen gond, hogy az elménk nem az igazsághoz, hanem az alkalmassághoz igazodik. Mégpedig azért, mert az igazság nem mindig adaptív számunkra. Elfogadni egy súlyos és maradandó betegséget, kevésbé előrevivő, mint találni valami magyarázatot, módszert, amivel segíteni lehet rajta. Sok más alkalommal is előfordulhat, hogy inkább azt akarjuk, hogy az igazság általunk vallott változata kerüljön ki győztesen, mintsem maga az Igazság.
Ezt kihasználva, szinte bármilyen eszmerendszert ki lehet találni, ami legalább egy kicsit is magyarázatot ad az életben előforduló olyan jelenségekre vagy történésekre, amelyekre a tudomány egyelőre csak korlátozottan vagy egyáltalán nem képes. Miért velem történt a katasztrófa? Miért nem tudok meggyógyulni? Hogyan győzhetem le a betegséget? Ezekre a kérdésekre fájó azt a választ kapni, hogy „nem lehet tudni”, „nincs mit tenni”, „fogadja el”.
Lételemünk a küzdés és a kontroll, ezért ezek a válaszok nem elég jók. Ha pedig igazán kétségbe van esve valaki, akkor elindul egy homályos folyosón lépésről lépésre, és szinte észrevétlenül, egyre jobban halad a sötétség felé.
Ha pedig néha tényleg bekövetkezik egy pozitív fordulat (például a placebo hatás miatt), akkor az futótűzként terjed, és rögtön „tudományos tény” lesz belőle. De vajon miért nem vizsgálják maguk a módszert gyakorlók a sikerük gyümölcsét?
Valószínűleg azért, mert az igazi tudomány drága. A vizsgálatok és tesztek növekvő költsége megtérül, ha az nagyszámú embernek hasznos törvények felfedezéséhez vezet, de ehhez szükség van az adófizetők támogatására, és az állam kockázatvállalására. Egy kis csoport érdekei szempontjából az igényes, magyarázó tudomány nem éri meg az árát.
És főleg nem éri meg a kockázatot az érintettek számára, ha esetleg az eredmények nem támasztják alá a hipotézist, amit a kutatás validálni próbált.
A másik oldalról nézve, a tudományos világ számára pedig ezen esetek cáfolata ütközik akadályokba, hiszen a misztikumot sokkal erősebbé teszi, ha ezek a gyógyulások névtelenek, ugyanakkor mindenkinek egy optimálisan távoli ismerősei maradnak: egy barátom barátja, a nagynéném ismerőse, a fodrászom kliense. Így szinte visszakövethetetlen a személy, akit vizsgálni lehetne.
Ugyanakkor én azt érzem, a tudományos világnak illene megvédenie magát, a rendelkezésére álló legerősebb fegyverrel. Igazi tudományos kutatással, amely arról ismert, hogy túlmutat a hasonlóságokon, és a háttérben rejtőző törvényeket vizsgálja. Tudományos kutatással, amely prediktív, leíró, megismételhető.
Sok tudós számára degradáló időpocsékolás, hogy valami „nyilvánvalót” cáfoljon, de vegyük észre, ilyenkor ők is beleesnek a hasonlóság csapdájába. Csak azért, mert valami ostobaságnak hangzik, még nem biztos, hogy az. Hadd ne citáljam elő a tudomány máglyán megégetett jeles képviselőit az iménti megállapításom alátámasztására.
Véleményem szerint, igenis szükséges lenne kutatni ezeket a sokszor nevetségesnek hangzó elméleteket is, mert ha sikerül cáfolni, akkor már törvényesen is felléphet a képviselőik ellen az adott területen működő szakmai kamara, mint sarlatánok ellen. Ha pedig mégis találunk valamit a háttérben, csak gazdagítjuk a világról alkotott képünket. Én hiszem, hogy megéri az erőfeszítést.
Ráadásul rendelkezésünkre áll a megfelelő tudós anyag is hozzá. Talán nem mindenki tudja, de az egyetemi diplomamunkának (legtöbb helyen) tudományos munkának kell lennie. A probléma csak az velük, hogy az esetek nagy részében, ezeket nem veszi komolyan a tudományos világ, mert „csak” egy diák írta. Miért ne használhatnánk akkor ezt a kapacitást (legalábbis egy részét) arra, hogy a félig tudományokat és áltudományokat vizsgálják? Miért ne engednénk meg nekik, hogy mindenki számára hasznos és érdekes munkát végezzenek? A tudományos közösség is sokkal komolyabban venné őket, mert ezáltal ők lennének – nagy szavakkal élve – a tudomány őrei.
Ezek a kutatómunkák ráadásul szükségessé tennék az említett „iparág” résztvevőinek is a közreműködését. Mert bár egyértelműen azt gondolom, hogy ezek az eszmerendszerek nem mások, mint puszta kitalációk, amelyek az élet legnagyobb kérdéseire próbálnak hangzatos választ adni (néhány ezüstért), még magamban is megengedek egy kis kétkedést. Vegyenek részt a kutatásokban, és bizonyítsák az állításaik azon részét, ami valóban bizonyítható!
Csukás Csaba pszichológus